Fotó: Vass Tibor
Fotó: Bibók Bea

Dukay Nagy Ádám

Kétkeresztes

Mi már nem térünk vissza a tette-
ink színhelyére, bízunk az idegen
kezekben, s ahogy az egyetlen élő
zseni mondja – tudod, ki, tudom, ki –:

vala, hogy vagyunk; megéljük azt,
amit nem élünk meg, a jobb fajtánk
mesét is talál tán az élethez, a többi-
ek meg vakon írják a legsötétebb éj-

jelek kétkeresztes kottáját születé-
süktől hurcolt halálukig, amiben minden
alakot, formát, színtelenséget ismernek;
kész őrület, hogy így maradunk mind jó-

zanok, és halálos, hogy így maradunk
életben, amiben legalább szomorú
vodkákat kérhetünk, hogy széthulljunk
mindenféle elemre, atomra, amikről nem

is tudtuk, hogy minket alkotna, de, angyal-
földim, utolérjük még bal lábunkkal
a jobbat, vagy inkább nevezzük csak a má-
siknak, s az anyagi ragaszkodás nem kerget

illúzióba, nem leszünk púpok a hátunkon,
a szívünk is marad már olyan, amilyennek
a pultos lány nevezi az üres teánkat: ebben van
a semmi; és talán tudjuk már, hogy a sorsunkba

vehetjük a kezünket, s hogy néha az égen
tükröződik a felnőttkor tava vagy tenger-

szeme.