Fotó: Barbély Virág
Fotó: Barbély Virág

SZÉKELYHIDI ZSOLT

Találkozásokként

Annyi az idő,
érdemes
rápillantani
a számlapra.
Eltelés, beérés,
mérni valami láthatatlan
lassulást – találkozások
közt forgó órák hangjai
szárnycsapások.

Nézd, hogy dolgozunk,
kerülünk
pálinkaoldott,
pöpec agymunkánkba —
hány éve is szállunk?
Mondd, hányszor
röptetjük magunkat
rá és körbe
a művi ringlispílre,
előadói horizont
oda-vissza,
hogy akkor és azt,
igen, meg!
Mielőtt mi, emlékezetre félalkalmas
foganatok, leszünk saját
elnagyolt jövőképünk.

Félidő van, vagyis nem,
csapkodó szárnypercek zajlanak.

Lásd kettőnket
kívülről:
találkozási beszéd
a Hársfa 27-ben.
Pálinkák a hűtőtetőn,
Virág sütijét próbáljuk
forgató nyelvgyökre.
Te beszélsz, mondom,
az én szavaim, százszor
igazat adok.
A képességemet, hogy
hallgatásomat megfelelőképp
szakítsam félbe,
alkalmazom.

Gondolj bele,
nagyot fordul
épp velünk
a gravitáció.
Egy nagy, folyamatos
idő-tér-hang-
performanszként létezünk.
Keltett zajunk elhallik,
keretszívünk szétreppen.
Nem vesztjük egymást
a sorokban.

A szilvaíz, Virág
cukorszórata,
az alkohol
elméletekbe
torkollik.

Csodás, elemezzük,
hogy emeljük egymást
győztesre újra-újra,
nem unjuk csinálni
meg magunkat,
nem hajtjuk
túl: épp,
ami jól esik,
egy rund plusz,
egy valóság
neked és nekem.

Annyi az idő már,
kérdezed.
Visszaverődő
szárnyhangot
ütünk meg.
Lett bőven
élmény, ezeket
bólintva tudjuk.
A múlást fogadjuk,
lappantyútollakkal képzeljük,
erős metaforát
ráaggatunk és várjuk,
hova költözik.

Valamiféle búcsúszonár,
amikor kilépőt veszünk,
a korty halk, mégis
tájékoztató.

A köszönés kulcs
a kézben, a viszlát
feketerigó lába
kerti kockakövön.

Szemünk színes
óraműve fel és le köröz.