Fotó: Séllei Zsolt
Fotó: Horváth Dávid

tomaji Attila

Ha negyvenéves elmúltál,

s már nem hiszel a csodákban, szívesen
időzöl egyedül szobádban, kocsmákban,
szoktatod szíved a csendhez, a legjobb
baráthoz, számíthatsz rá, mindig meghallgat,
s átkarolja vállad, ha végre újra sírni tudsz.

Ha negyven elmúltál, egy-két dologban
már biztos lehetsz, a fiatalok fiatalabbak
maradnak nálad, aligha tér új útra életed,
s kiderült, halandó vagy te is, ezért törődj
bele, lassan kimosódsz az időből, bár nem
ásít senki, ha nevedet látja novellád felett,
meglepetés is csak akkor ér, ha magadnak
okozod, ezért, ha negyven elmúltál is, nézd
tovább a presszók átutazóit, büfékocsik
fáradt vendégkörét, a lomha pincéreket,
s ahogy kérődznek bennünk a nappalok
s az éjjelek –, ne feledj csodálkozni azon,
milyen egyszerű minden, ami örök,
asztalodon ott a bor, szívd be cigarettád
vad illatát, hajolj papír s pohár fölé, és írj,
ha írnod kell, vannak, akik várják, s bár
szép a zacc a hosszúkávé alján, de szebb,
ahogy lassan áttűnik, s szöveggé válik.

Ha negyven elmúltál, néha-néha, éjjelente
még persze fölriadsz, eszedbe jut pár
semmiség, fölülsz ágyadban, szétnézel,
hogy úgy van-e minden, mint álmodban
láttad, pedig nyugodhatnál, hisz beszéled
a Spanyolt, nátha sem gyötör, Lada Béla
se nyugtalanít, jól megvan tisztes távolban
immár, elengedted, saját életét éli, úgyhogy,
ha negyven elmúltál is, barátom, csak
jegyzetelj tovább, s tartsd magad ahhoz,
mit tőled tudhatunk: néha lenni jobb, mint élni