HÁLÓZACC » Berka Attila: (Amikor csak ketten...)  [39]

Az igazi arcára lenne szükséged végre, mondanád neki, talán mondtad is, kár, hogy nem emlékszel, nem érzed a szádban a mondás utóízét, bár történt már veled ilyen, előfordult, hogy nyomtalanul szóltál valakihez, hogy nem volt következménye egy beszélgetésnek.
De mintha válaszolt volna, ne haragudj, nem biztos, hogy értelek, jut eszedbe a mondata, és látod az arcát is, alig világítják a gyertyák, a lámpák lekapcsolva, némán, a háttérben halk zene szól, csak nem jut eszedbe, mi.
Az baj, drága, nagy baj, komorultál, szeretted volna tudni, milyen ő valójában, amikor csak ketten vagytok, közel s távol csak ketten, de ha nem akarod, nem kell, rémlik, rémlik, mintha.
Fel kell állnod, mert észrevétlenül szárazra ittad az üveget, ő, persze, alig kortyolgatott, van még egy vagy kettő a szekrény tetején, odasétálsz, leveszed az egyiket, kettő van, tényleg, kinyitod, belehúzol, még egyszer. Szóval azt kérdezed, haragszom-e, nézel rá sötéten, a száraz vörösbortól fekete a szemed, a gyertyák idáig el se világítanak, vajon mennyit láthat belőled, mennyire félhet attól, amit nem lát.
Törlést kérsz tréfásan a pincérlánytól, valahogy sikerült beleakadnod a kávédba, vagyis a csészébe, és kiborult, folyik, zubog az asztalon a hosszúkávé külön hideg tejjel, mindjárt eléri a nadrágodat, hátraugratsz székestül, telibe kapod a hozzád siető pincérlányt, a nyakadba esik, ajka az ajkadnál, egy pillanatig így maradtok.
És ha elmegyek veled, kérdezi akkor, talán megijedt, talán továbbra sem érti, de nem akar konfliktust, végül is mit veszíthet, mi baja lehet, hiszen épp azért akarod te is ezt az utat, hogy mielőtt valóban komolyan veszitek egymást, kiderüljön, ami kiderülendő, ám ahhoz az kellett volna, hogy ő is akarja, hogy őt is érdekelje, így nem, így olyan, mintha egy kisgyerekkel alkudoznál, ha igen, öt cukorka, ha nem, akkor egy, és az is csak holnap.
A pincérlány letörli az asztalt, te segítesz pakolni. Kérsz másik kávét, természetesen kifizeted, te voltál a hülye, a lány mosolyog, fekete haj, fekete mosoly, szép. Leülsz, eszedbe jut, hogy nem jut már eszedbe semmi, tompa vagy, jó ez a tompaság, szép, fekete tompaság.
Alkoholt kellene most innod, mint aznap este, lekapcsolni a villanyokat, két gyertyát az asztalra és két terítéket, akinek van kedve egy pohárral meginni veled, üljön a szemközti székre, kapnak öt percet, ötöt, hogy válaszoljanak és döntsenek, akarják-e az igazi arcukat, akarnak-e, öt perc alatt kell eldönteniük, persze, te bármikor felállhatsz vagy elküldhetsz, újabb üveget kérsz, és megint, újra, megint.
Nahát, nahát, kisütött a nap, ég a szemed, az egyetlen vendég vagy a kávézóban, mindig is az egyetlen vendég voltál, ez itt a te törzshelyed, a te kávézód, itt mindig van öt perc szabadságod, szabad öt perced. Kapod az új hosszúkávé külön hideg tejjelt, lehúzod, akár a pálinkát, a csészéd a padlóra dobod, nagy hanggal törik darabokra, a pincérlány.

---

HÁLÓWATTS » Székelyhidi Zsolt: Audiofétis  [22]

Hallgatom ezt a minimalista zenét az Audiofetish tollából, és azon tűnődöm, hogy mi történik velem. Hogyan alakulok percről percre, nótáról nótára, hangulatilag, érzelmileg hogyan befolyásol a zene, ha tényleg hagyom magam. A mértani pontos, töretlenül előremasírozó, mégis kellemes és — érthetetlen módon — nyugtató muzsikának lassan teret enged az agyam. Befogadom, bent van, viszonyulni kezdek, értelmezni szeretném először, majd lassanként lényegtelenné válik az is, ahogy kint, a fejemen kívül is minden. Csak ketten vagyunk, én és hangegész.
A lejátszóm véletlenül játszik. Sosem tudom, mi jön, mi lesz a következő szám. Persze jöhetne több Audiofetish, azt írja magáról a német srác, a minimál és a melódia találkozása. Igaz is, gondolom, nem kell mindig meghatározni, mindig besorolni, értelmezni. Elvész a lényeg, a véletlenszerű tudatmódosításra kíváncsi mindenki, nem arra, hogy mi okozza. Minimál, mert tényleg csak kattog és ketyeg. Melodikus, mert van benne egy-két szintihang, néha egy akkord is. Szép. Észre sem veszem, ahogy kioldalaz a nóta, kilépnek a hangok, egyesével, halkan. Besötétedik. Lassan vége, mi jön, mi jön, még nem tudom.
Átszoktam az élménybeszámolókra. Nem a zenéről írok, hanem rólam, hogy mi mit vált ki, mit ad hozzá ehhez a vasárnapi éhséghez. A délutáni hidegben a zene én vagyok, a hangok az ujjaim, a dallamok a kékesszürke szemem, a felfelé fésült hajtincsek a cintányérsziszegések, a begyulladt torkomban dobog minden egyes ütem. Elaludtam a violinkulcs-nyakam.
Lufth 2003-ból. Nem tudom, miért a „latin" jut eszembe erről a számról mindig, kedvem támad táncot járni, egy lány is kell hozzá, áthívom a lakótársamat, Gabinak tetszik — az ötlet is —, nem járunk, de gondolatban lépdelünk, kezünket fogva, ki a folyosóra, át a konyhába és vissza, inkább tangó, gondolom, Argentína, Buenos Aires a fürdőből nyílik, a lichthófon át.
Ó, vége.
Nem, ez lehetetlen, belehallom a következő számba is az argentin tangót, az elme játssza tovább, a ritmust átalakítja neki tetszővé, mondom én, hiába a meghatározások, hiába dubtechnot játszik a Kondencuotas Pienas, én a percussionszerű beütésekbe hallom tovább és táncolok tovább Gabival, de már Litvániában járjuk és igencsak besötétedett.
Reflejo öncímű nótája, ha lehet, még inkább eltávolít a foteltől. Sebastián Rodrígez Chiléből szerkeszti a downtempót ma, az absztrakt hip hop nóta, amit hallok, szinte ugyanolyan misztikus és égboltmesszi, mint a szomszédszobában ébredező lány a nagy hajával.
Tetszik.
Gabi cigarettája a nagyhaj mögül rímel a következő számmal. MF Doom egyik remixe szól, őrült, új hip hop 2004-ből, retrogitárral, '60-as évek dobokkal, na de szétszedve, újragerjesztve, nekicsapva a falnak és visszapattintva. A szájból a cigifüst, a hangfalból rap, a másik gép besokall és vijjogni kezd, a Windows XP elszáll, újraindítom.
Minden így történik meg élőben is. Valkir szétszabdalt dobütemei visszazökkentenek abba az időnélküli térbe, amiben semmi nem számít, csak a hangok. A fülek számára van hely, a szemet kérem lecsukni, az orr eldugulhat, a torok bedagadhat. Valentine Yakovlev St. Petersburgból melankolikus improvizációja talán pontot is tehetne az egészre, az Electrosound netkiadó kiadványait amúgyis kifejezetten bírom, igaz, Valkir egyalbumos előadó, nem is értem, miért nem igyekezett jobban, debütalbuma után hová tűnt... Pedig a netművészet nem ad ismertséget, nem leszel tőle világhíres, főleg nem egy albumtól vagy egyetlen nótától, mint annakidején az OMC a How Bizarre című nótájával Új Zélandból. A fickó négymilliót keresett ezzel az egy számmal, végigjárta az összes létező drog- és italbugyrot, elvert minden pénzt, majd 15 évvel a How Bizarre után meghalt. Isten veled, Pauly Fuemana!
Egy szép, szinte dallamos, de azért kellőképpen sötét és félelmetes zajnótával búcsúzom tőled, Uskuf Alagönia a szerző, aki az argentin tangó helyett a kevéssé ismert argentin black metál mellett tette le a voksot. Jó pihenést!